Nem kell senkiből hőst csinálni csak azért, mert meghalt

2017.02.05

A gyász az egy dolog, de ezért nem kéne elveszteni a józan észt és mártírt csinálni valakiből, aki ennek épp ellenkezője. A tanulságot kéne inkább levonni.

Vannak az életben rohadt kellemetlen dolgok, például amikor valaki meghal. Nyilván  annak a legkellemetlenebb, aki éppen meghalt, de mindenkinek az. 

Az emberben különféle rossz érzések kavarognak, amelyeknek csak egy része az őszinte gyász vagy a sajnálat. 

A másik része a “kötelező” érzések, mert ilyenkor megvan a társadalmi nyomás arra, hogy mit kell érezni és gondolni. Ezért nem illik bizonyos dolgokat kimondani. 

Amiből akkor van gáz, amikor nem csak szépen elkenődik az igazság, hanem előjön valami ordas hazugság is.

Márpedig a részvét nem kéne hogy elnyomja a józan észt, főleg egy olyan ügyben, amelynek sajnos komoly tanulsága van a társadalomra és a fiatalokra nézve.

Minap véletlenül megakadt a szemem az egyik posztkommunista szennylap egyik cikkén, amely Észak-Koreát fényezi, miszerint ugyan valószínűleg a világ ledurvább diktatúrája, de ott legalább legális a fű. És ez milyen jó, mert így el tudják viselni a diktatúrát. Innentől gondolom Észak-Korea móka és kacagás.

Igazi segghülye gondolkodás ez. Kétfelé szakadt ideológiailag a világ és az egyik oldalon olyan szinten alternatív valóságban élő barmok élnek, hogy ideje lenne fejleszteni az elmegyógyintézet-infrastruktúrát.

Észak-Koreában nem azért legális a fű (ha egyáltalán igaz ez), hogy a parasztoknak jó legyen, hanem valóban azért, hogy gondolkodás nélkül eltűrjenek mindent. Ergo eléggé elhülyüljenek hozzá, ne tudjanak gondolkodni, ne tudjanak cselekedni, a stresszt pedig vezessék le drogozással. 

A fű ugyanis a legalattomosabb drog: szép lassan kikészít. Nem akarom ragozni, hogy milyen szar embert csinál mindenkiből, maradjunk a lényegnél: gyengévé tesz. Ez kell Észak-Koreának: gyenge állampolgárok, akik nem fognak ellenállni, fellázadni, nem fognak fegyvert  és tűrnek, sőt beleszarnak az egészbe. De ez kell a modern nyugati fogyasztói társadalomnak is: telefonnyomkodó drogos birkák. Ezért megy az erőlködés a legalizáció irányába: a tetves hollywood huszonéve reklámozza, hogy füvezni menő.

Fűvel kibírsz bármit, de nem azért, mert erős vagy, épp ellenkezőleg: gyenge vagy bármit is tenni és nem is érdekel semmi. A motivációt öli meg. Hazamész és rágyújtasz egy spanglira, amitől elfelejtesz minden bánatot holnapig, másnap meg már úgyis kibírod a napot az esti spangliig. Már feltéve ha reggel nincs szintén egy. Meg napközben. Meg edzés előtt. 

A hülye magyar bulvársajtó által nemsokára nemzeti hőssé magasztalandó “depressziós” sportoló lehet, hogy depressziós volt, de sokkal inkább volt drogos. Annyira az volt, hogy ha bárkinek is (aki egy kicsit is bennfentes) eszébe jutottak a kábítószerek, azonnal rá asszociált: összefonódott a neve, mint Jurij Gagariné az űrutazással. 

Miközben a többségnek az eredményeiről fogalma sem volt, az életmódját mindenki ismerte. Ne szépítsünk: nagyrészt erről volt híres. (Már-már legendák keringenek a Coronitás időszakról.)

Hogy a depresszió volt-e előbb, nem tudom és nem is érdekel (bár nem hiszem), de a tizen-huszonéven keresztül fogyasztott fű (a hétvégi bulik egyéb okosságairól most ne beszéljünk) nem játék. Míg a füves faszfejek szerint a fű szinte gyógyszer, a valóságot most láthatjuk.  Mondhatni: senki nem lepődött meg. Akárhogy is, sokkolt minket, elszomorodtunk, de meg nem lepődtünk. 

A “magányosság” és a "depresszió" okozat (a depresszió automatikus, amikor elfogy a drog), főleg egy olyan embernél, akinek mindenki csak segített, csak azért, mert ő izmos. Az életünk folyamata, majd eredménye a mi életmódunktól, tevékenységünktől függ. A földrengést és hasonlókat leszámítva mindenért mi vagyunk a felelősek.

Azt kapod az élettől, amit megérdemelsz. 

Okádnom kell attól, amikor álszent módon elkezdünk ilyenkor marhára sajnálkozni és úgy teszünk mintha nem magának köszönhetné, amit “elért.” 

Miközben nem sajnáljuk mindazokat, akikkel kibaszott, akiknél fontosabb volt a kurva drog. 

Mesélhetnék itt önzetlen segítőkről, lehúzott emberekről, brutális tartozásokról, “most nincs kedvem, leszarom” jelleggel még csak le se mondott, hanem a telefon kikapcsolásával és egy spanglival "megoldott" (amúgy pénzes) vendégszereplésekről. De aki nem tud ezekről, az most már ne is tudjon róla. Bár ne tudtam volna róla én se soha - már vagy 12 éve inkább hanyagoltam az "ismeretségünket".

A halál szar dolog még akkor is, ha valaki inkább ezt választja. Az elhunytról kegyelettel szokás emlékezni, de ez nem ok a hőscsinálásra. Pár éve már volt egy ügy, amikor hőst akartak csinálni mások kárára. A sajtó akkor is, most is elképesztő hazugságokat ír. Ennek oka részben információ hiány, és mert senki nem meri megmondani az igazat. Mi sem írtuk le a BodyBuilder.Hu-n, mi is csak megemlékeztünk, de megmaradtunk azoknál a tényeknél, amit jóindulattal említeni érdemes és nem mentünk át se kamu hőstörténetbe, se nem írtuk le az igazat. Nem a mi dolgunk. 

Valamiért van egy mániám - egy sokak számára felfoghatalan elv - amit úgy hívnak, hogy igazság. Az igazság ezügyben rohadt durva és nagyon távol esik az áldozat vagy mártír szereptől.

A tanulság itt nem az, hogy álságosan sajnáljunk valakit, mert szegény depressziósan öngyilkos lett, hanem az, hogy nem kéne drogozni, mert az tönkreteszi az életed és elképesztően sok segítség, támogatás és pénz ellenére is ide juthatsz. 

Nincs rosszabb, mint hazugságban élni, de annál nem sokkal jobb hazugságban meghalni.