Nem nagy ügy jót tenni

2016.10.07

 

Van egy haverom, aki sok szempontból olyan hülye mint én, a nyolcvanas években ragadt.  Egy ideje autót akart venni. Szereztem neki egyet: nem is akármilyet.

Az a helyzet, hogy a Honda Prelude az az autó, ami az álmom, ami nekem az abszolút legjobb, mint motorban az XJR. Nem X5-ös BMW, nem Audi meg a többi fos, amire recskázik a sok konzumidióta, hanem a nyolcvanas évek japán sportkupé-ikonja, az a műszaki gyöngyszem, amilyet azóta se gyártottak. Mondjuk azt az ékformát nem is lehet már gyártani a gyalogosvédelmi előírások miatt, pedig pontosan ilyen autókat rajzoltam már gyerekkoromban is. Soha nem lesznek már hasonlók: már minden autó elbaszott dundikrumpli. 

Mondanom sem kell, baromi ritka a használtpiacon, pláne pirosban. De pont találtam egyet: '88-as, harmadik generációs, bukólámpás, még ritkább négykerékkormányzós. A '91-es a tökéletes, de ez nagyon közel van hozzá, csak az első lökhárító és a hátsó lámpa különbözik minimálisan.

Nehezen értem el a tulajt és titkon reménykedtem, hogy egy lefosott szar lesz, de a helyszínen  (ahova stílusosan Prelude-dal érkeztünk, mert a nejemnek is az van, de ötödik generációs, amire nem izgulok) kiderült, hogy a srác ismer engem a Totalcartól. Én meg az autót.

Ez volt az, ami a Becsületesneppernél volt 1-2 éve kétszer ennyiért, full felújítva.  Pár apró hiba, egy gumi csík leesett, a hátsó szélvédő gumikédere baloldalt kiesett, kell rá valami normális alufelni, mert a gyári béna - és tökéletes. Főleg, mert pár éve totál felújították.

Az egy másik dolog, hogy a lányomat alig tudtam kirángatni a csomagtartóból, mert összehaverodott a tulaj kislányával és ott érezték jól magukat. (Ami nekünk azért volt jó, mert legalább abbahagyhattuk a bukólámpa fel-le kapcsolgatást.)

A probléma az, hogy pénzügyileg nem voltam ott, hogy rögtön kicsengessem, így kértem pár napot, hátha megoldom valahogy.

Közben megnéztem egy másikat is. Azt 400 ezer forint körülire becsültük alku után: második generációs (ez volt az első bukólámpás) 1.8-as dupla karbis. Fapadosabb verzió: tekerős ablak és a csomagtartó-spolier ezen gyárilag hiányzik, de az elektromos tetőablak itt is megvan, ami a Prelude egyik nagy erőssége élmény szempontjából. 

A hirdetésben az autó csodaszép volt. Ilyenkor lehet nagyot koppanni élőben, de voltak biztató előjelek, többek között a tip-top, rendezett ház, amihez érkeztünk a pesti agglomerációban. 

Az autó pedig olyan állapotban volt, hogy majdnem elsírtam magam, de most nem azért, mert a szokott módon olyan szar, hanem épp ellenkezőleg. Hívtam a haveromat, hogy ezt látnia kell.

Pár nap múlva jött Pestre, megbeszéltük, hogy megyünk a Prelude-ért, de eltűnt a hirdetés. Nem hiszem el, hogy eladták! Kinyomoztam a számot a telefonomból, az autó megvolt, valószínűleg a hirdetés csak lejárt. 

Odamentünk - ilyenkor van az, hogy nem vagyok biztos benne, hogy nem káprázott a szemem és ez tényleg ilyen állapotban van, de a haver és a kollégája is (szintén autóbuzi) el voltak ájulva. Alku, 410 ezer lett a vége, hoztuk haza hozzám, hogy majd másnap elviszi Szombathelyre, ahol lakik.

Amikor beülsz egy ilyen autóba, orrbavág a nyolcvanas évek, bár egy orrbavágás korántsem ilyen jó. Minden korabeli szögletes, de ez szép szögeletsség. Mélyen ülsz a plüssz sportülésben, jellegzetes a szag, és olyan érzésed van, mintha egy Ferrariban ülnél. (A vicces az, hogy valójában jobb, mint egy korabeli Ferrari, ami röhejesen hangzik, de most nincs időm elmagyarázni.)

A motor indításra felbőg, az automata szivató bővel alapjárat felett tartja, amíg kicsit bemelegszik. Addig gázra le is fullad, nem lehet vele elindulni hidegen. Ha a hűtővíz már melegszik, gázfröccsre, vagy később magától leesik a fordulat alapjáratra. Onnan reagál a gázra és pont úgy pörög fel, mint egy olasz sportautó. (Nyilván nem mint egy Ferrari, mert az V8 ez meg csak sor négy.)

A kormány kicsi, pillekönnyű és baromi jól kézre esik, ahogy a váltó is, ami elképesztő precíz szerkezet, minden váltás öröm.

A bajuszkapcsoló kinyitja a bukólámpát. Én hoztam haza és annyira élveztem, hogy végre igazi autóban ülök, hogy észre se vettem, hogy mindenki megnéz minket és rohadtul menők vagyunk, annyira, hogy nyugodtan bekaphatja az összes BMW-s buzi. 410 ezer forintból. (A menőséget egyébként közismerten pont leszarom.) 

Hihetetlen érzés egy ilyen műszaki csodában ülni. Az a durva, hogy nem is emlékeztem rá, hogy ez ennyire nyersen sportkocsi élmény - elfelejtettem megemlíteni ugyanis, hogy nekem volt ilyenem régen, konkrétan 1996-ban vagy 97-ben. Az enyém 83-as volt, egy évvel idősebb, de akkor csak 13-14 éves volt, miközben ez 32 - és az enyém akkor, 13-14 évesen fényévekkel szarabb állapotban volt, mint ez most. Mind műszakilag, mind esztétikailag, a kasztnija is, a belseje is. Ez ugyanis szinte újszerű, olyan állapotban van, hogy veteránautó kiállításra lehet vele menni. 410 ezerért.

Persze száguldozni 105 lóerővel nem lehet. A gyorsulása se mai szupersport autó. Nem lehet vele letolni a prosztókat az autópályán; ez akkoriban még nem volt tervezési szempont. Nem kell vele meghalni, hogy jó legyen, hogy úgy érezd, hogy autózol. 

Érdekes, hogy mennyivel keményebb autó ez, mint az egyel későbbi generáció, a piros. (Amit én akartam magamnak, mert a havernak ennyi volt  a keret maximum.) Az a legdurvább, hogy az asszony 2000-es évjáratú Prelude-ja mennyire puha fos autó ehhez képest. Itt még nem voltak ENSZ-EGB kipufogó zajszint és emissziós előírások meg egyéb baromságok, ez csak tisztán autó volt, kis tömeggel, mérges kis motorral és időtlen, gyönyörű formával.

Akinek egyszer az életben ilyenje lesz, annak jobb lesz az élete: ilyet birtokolni egyfajta férfi-boldogság. Nekem ez egy apró siker és nagy öröm, hogy leszerveztem egy havernak, mert tudom, hogy ez pontosan az ő autója.

A sors persze megköszönte, mert amíg leszerveztük ezt, eladták a pirosat. Olyat pedig a büdös életben nem találok többet.